Kováts Laura Rozália: Belső tenger

 

Nem is olyan rég írtam már róla, hogy kinőttem a borító alapján választok könyvet korszakomból. 

Itt mégis ez történt. Miközben a gyerekek vállalgattak a könyvtárban, nekem megakadt a szemem Földi Andrea által tervezett borítón. Anélkül, hogy beleolvastam volna vagy a fülszöveget elolvastam volna haza jött velünk.

Kovács Laura Rozália neve nekem semmit nem mondott. Nem tudtam ki is lehet ő. De kíváncsivá tett, hogy egy lány akit Laurának hívnak miért írja azt hogy Rozi igaz története.

Itthon aztán minden a helyére került. azt kell mondanom a legjobbkor talált meg a könyv.

Fülszöveg:

Rozi koraszülött babaként jött a világra, és egy fertőzés utóhatásaként vízfejűséget diagnosztizáltak nála, így születése óta beültetett sönttel éli a mindennapjait. Már kicsi babaként meg kellett tanulnia, hogyan küzdjön az életéért, illetve együtt kellett élnie a tudattal, hogy a többi gyerek számára szinte észrevétlenül elsajátított képességek – mint járni, ülni, később írni vagy számolni – neki komoly kihívást jelentenek és speciális fejlesztéseket kívánnak. Az elmúlt huszonkét évben többször felmerült benne a kérdés: miért pont velem, miért így történtek a dolgok? Rozi különleges életútja egy koránál érettebb gondolkodású, önmagáért és másokért is kiállni képes fiatal nő megszületését tette lehetővé, aki már képes arra, hogy hálával gondoljon arra, amiért a sors annyi remek segítőt adott neki és a családjának.
Szülei ismert emberek – Kováts Adél színésznő és Kováts Tibor balettművész –, akik a történetükkel példát is mutatnak másoknak. Édesanyja természetes kötelességének tartotta, hogy támogassa a Bátor Tábor, az UNICEF és a Bethesda Kórház Alapítvány munkáját, most pedig a lánya, Rozi kér szót. Őszinte könyvéből megtudhatjuk, hogyan ismerte meg és dolgozta fel küzdelmes babakora történetét, milyen speciális órákra volt szüksége a felzárkózáshoz, hogyan határozta meg a betegsége a kamaszkori lázadásait, és hogyan jutott el a mostani elfogadó és alkotó önmagáig. Rozi saját történetén keresztül azt üzeni minden hasonló helyzetben lévő családnak: nem vagytok egyedül. A kötet végén a szövegértésben akadályozott számára úgynevezett KÉK összefoglaló található, aminek segítségével ők is megismerhetik Rozi példamutató hozzáállását és egyedi történetét.

 

 

Rozi történetét olvasva az jutott eszembe, az élet valóban egy csoda. Hiszen amikor már azt érezzük..oké ennyi volt innen nem tudunk tovább lépni, fejlődni, valami mégis mindig történik, tovább lépünk, fejlődünk. 

Ez a történet egy kislány / egy lány története, küzdésről, fájdalomról, elfogadásról, szerelemről az életről. Én végig azt éreztem, hogy ez nem is egy "igazi" könyv, hanem Rozi naplója. 

Az első fejezet címe: A víz mozgása

Mindannyiunk élete a víz, de mindenkinek másképp. Én azelőtt soha nem gondolkodtam még ezen. Milyen lehet úgy élni, hogy a víz mozgása egyszerre börtön és szabadság? Főszereplőknek  hydrocephalus vagy más néven  vízfejűség nevű betegsége miatt teljesen más a viszonya a vízzel. A kötet első kis szösszenetében erről ír és szerintem ez lett a legütősebb rész is.

Ez nem egy szakkönyv és bár Rozi mindenkinek írta én mégis a nagyon egyszerű nyelvezete miatt inkább tiniknek ajánlanám. Bár nekem felnőttként is nagyon tetszett, de el kellett engednem azt, hogy ez nem egy szakkönyv. Nem tudunk meg túl sok mindent a betegségéről, a kezelésekről, inkább csak be be pillanthatunk egy picit az életébe, a múltjába , a gondolataiba.

Volt több rész is ami engem nagyon elgondolkodtatott. Amikor arról mesél, hogy ugyan járhatott volna integráló intézménybe...de tudjuk nem kell folytatnom. Végül egy kis létszámú olyan "integráló" / szegregáló osztályba került ahol minden gyereknek volt valami problémája ( ADHD, autizmus, pszichés betegség, down szindróma) és arról meélt, hogy ez mennyire nehéz volt és mindenkit nyomasztott. Gyerekként is azt érezte, hogy néha olyan jó lenne egy "normál" gyerek mellett ülni. Úgy érezte, hogy húzó erő lenne számára. Érdekes volt ezt így olvasni. Hiszen én ezt szülőként tökéletesen tudom, de most már azt is tudom, hogy a gyerekeini is így gondolják és érzik.

A fejezeteket megszakítják Rozi számára fontos emberek, amolyan köszönő leveleikkel. Nekem ezek a levelek zavaróak voltak. Túl személyesek. Nem éreztem helyüket a történetben. Jobb lett volna ha ezek az emberek: fejlesztő pedagógusok, osztályfőnökök talán inkább a saját módszereikről írnak, hol találhatjuk meg ezeket a remek pedagógusokat. Így lett volna a történetnek egy kicsit informatív, tudományosabb összefoglalója. Amit a gyerekek szerintem ugyan olyan, jól megértenének.

 

 

A könyv lezárása viszont zseniális. Ugyanis tartalmaz egy kék összefoglalót. Ez egy könnyen érthető kommunikációval készült összegzést. amelyet a szövegértésben akadályozottak is könnyen megérthetnek.

És hát anyaként nem tudok elmenni szó nélkül az Előszó mellett, amelyet Rozi édesanyja Kováts Adél írt. Talán nincs még egy könyv aminek az előszavát ennyiszer elolvastam volna. 

Szeretném veletek is megosztani, hogy ő mit tanult a saját lányától az elmúlt huszonegy év alatt:

 

"A lányom segítségével megtapasztalt legnagyobb tanítás, hogy el tudom, fogadni, a gondviselés sokszor éppen a legkilátástalanabb helyzetekben nyilvánul meg. Ilyenkor megéljük a tehetetlenségünket, miáltal az elengedést tanuljuk. Megértjük, hogy a cselekvő szabadságunk addig terjed, hogy figyeljünk és ott legyünk, amikor szükség van ránk. A hozzánk legközelebb álló, leginkább tőlünk függő embernek is van saját élete, sorsa, amihez nincs hozzáférésünk, amibe ő dönt. Mi csak legyünk jelen a pillanatban, legyünk a kinyújtott kéz, amit el tud érni."

 

Végezetül pedig egy számomra kedves interjúk olvashattok itt amit Rozival készítettek.