Pál Ferenc: Ami igazán számít

Annyi infom volt régen Pál Feriről, hogy pap és mentálhigiénés szakember. Nekem önmagában már ez a két dolog is ellentmond, így nem mondhatnám, hogy nagyon követtem volna az ő munkásságát.

Minden jó történet így kezdődik nem? Egy szép hm.. téli?tavaszi? estén elcsaltak az egyik előadására. Úgy voltam vele, jó kis "énidő" meglátjuk mi lesz. 

Emlékszem az előadásra iszonyú fejfájással érkeztem és egyszer csak a függöny mögül kiugrott egy iszonyú magas férfi aki ide oda pakolgatta a székeket. Na ő volt Pál Feri:)

Én pedig öt perc után azon kaptam magam, hogy már nem is figyelek a fejfájásomra. Csak rá koncentráltam, minden megszűnt körülöttem. 

Az első előadást követe egy újabb és most rászántam magam és olvastam is tőle.

 

A könyv után rögtön az ugrott be, hogy nekem kell az ő jelenléte. Valahogy az előadást sokkal erősebbnek éreztem, mint a könyvet. 

A könyvet nagyon lassan, hosszabb szünetekkel olvastam. Nem tudom, hogy lehet-e máshogyan? 

Érdekes volt miközben olvastam hallottam a fejemben a hangját, sőt még olyan rész is volt amikor arra gondoltam na most ül át a középső részre.

Ez egy nagyon fontos könyv. Jó lenne ha mindenki polcán ott lenne. Amikor elbizonytalanodunk csak leemeljük a polcról és egy egy részt elolvashatunk.

Ami igazán számít.....

De mi az ami igazán számít?  

Pál Feri nagyon jól  érthetőn, egyszerű példákkal vezet minket végig a könyvön. Olvasás közben sokszor az villant be, hogy valóban ennyi az egész? Ez tényleg ilyen egyszerű lenne? Ha igen miért bonyolítunk túl mindent?

 

"Elhatározom, hogy többé nem hanyagolom el magam, még ha nem is tudok mindent megadni magamnak, amire szükségem van."

Nagyon olvasmányosan ír.  Én direkt törekedtem arra, hogy mindig tényleg csak egy két fejezetet olvassak, mert nagyon könnyű belefeledkezni és akkor túl hamar vége lenne:)

Számomra két nagyon fontos fejezet volt amit még biztosan jó sokáig ízlelgetni fokok: 

• ÉN, mi, mindenki - az önmegvalósítás lehetőségei
• A lelkierő fejlesztése - éltető spiritualitás

Én mindenkinek ajánlom az előadásait, könyvet, mert rendkívül inspiráló személyiség.

 

Karl Ove Knausgård: Ősz

A tavalyi évben állandóan szembe jött velem Karl Ove Knausgård neve. Én azok közé tartozom akik nem olvastak tőle még semmit. A Harcom sorozatát túl nagy falatnak éreztem ezért az Ősszel kezdtem. Azon túl, hogy az ősz a kedvenc évszakom és kedvelem a skandináv irodalmat semmilyen elvárásom nem volt a könyvvel.

Engem teljesen elvarázsolt már a fülszöveg is. Hiszen születendő kislányának írja a könyvet. Neki szeretné bemutatni az életet, teljesen átlagos hétköznapi dolgokon keresztül.

Most így napokkal az olvasás után is azt érzem, hogy ezt a könyvet nekem írták. Újra bizonyságot kaptunk, hogy a legszebb dolgok mind itt vannak az orrunk előtt. Ideje hát észrevennünk.

"Meg akarom neked mutatni a világunkat, olyannak, amilyen: az ajtót, a padlót, a vízcsapot és a mosogatót, a falhoz támasztott kerti széket, az ablak alatt, a napot, a vizet, a fákat. Te majd a magad módján fogod látni, saját tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod élni, ezért természetesen magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, és ezért lesz érdemes élnem."

 

Az Évszakok szorzat első kötetében az ősz olyan hétköznapi dolgait, tárgyait mutatja be, melyeket mindannyian ismerünk. De vajon szántunk már valaha öt percet arra, hogy egy alma, villám, autók, kéményeken akár egy percnél is tovább gondoljunk?

A könyv szerkezeten nagyon jól felépített. Mind három őszi hónap egy levéllel kezdődik. Már a levelek olvasás közben is megfogalmazódik az emberben, hogy mennyire várja és kimondhatatlanul szereti ezt a kislányt. Aztán 20-20 szösszenetet, életbölcsességet olvashatunk. Én mindegyik után adtam magamnak négy öt percet és átgondoltam, hogy számomra az az adott dolog mit jelent. Érdekes utazás volt. A hónap "borítókat" pedig Vanessa Baird illusztrálta így vált számomra teljesen egységessé.

A sorozatokkal mindig hadilábon állok. Nem szeretem őket. Ritkán van az az érzésem, hogy most azonnal kell a folytatás. Ez most ilyen. Ez a történet ajándék volt a lelkemnek.

Néhány gondolat:

Templom

"Ha már senki nem keresi az isteni valóságot, ha üresek a templomok, az azt jelenti, hogy már nincs rá szükség. és ha nincs rá szükség, azt jelenti, hogy, hogy elérkezett a mennyek országa. Már nincs mi után vágyódni, hacsak nem a vágyódás után, és az innen látszó üres templomok ezt szimbolizálják."

Villám

"Víz és levegő, eső és felhők mindig is léteztek, de annyira az élet részévé váltak, hogy időtlen voltuk miatt nem gondolunk rájuk, nem keltenek bennünk érzéseket, ellentétben a villámmal és a mennydörgéssel, amelyek csak néha törnek ránk, rövid szakaszokban, és egyszerre ismerősök és idegenek, olyan ismerősök és olyan idegenek, amilyenek mi vagyunk magunknak, és amilyen a minket körülvevő világ a számunkra."

Fájdalom

"Mások fájdalma mindig idegen marad számunkra.Ez azt jelenti, hogy a fájdalmával mindenki egyedül van."

Lucy Strange: A világítótorony legendája

A múlt hónapban olvastam Strange-től A Fülemüleerdő titkát, ami teljesen elvarázsolt. A mano könyvek 10+ korosztályt jelöl meg célközönségnek, de szerintem nincs felső korhatár. Az biztos, hogy engem ez a könyv újra visszarepített a gyerekkoromba. Mindig is rajongtam a klasszikus lányregényekért és végre Lucy Strange megadja nekem ezt az örömöt. Ráadásul a történetet is az egyik kedvenc időszakomba helyezi. Így az én feladatom csak annyi volt, hogy hátra dőljek és elmerüljek ebben a szomorú, de mégis csodálatos világban.

Az oldalborítóból a végén az is kiderül (ezt az előző könyvnél nem vettem észre) , hogy Strange sok mindennel foglalkozott már többek között volt színész, mesélő, de jelenleg tanár egy középiskolában. Azoknak a gyerekeknek piszok nagy mázlijuk van. 

 

"Az az egyik legrettenetesebb dolog a háborúban, hogy egy pillanatra sem áll le azért, hogy az ember végre lélegzethez jusson. Nincs idő a gyászra. Csak zakatol tovább, mint valami irtózatos halálosztó."

 

A történetről: 

Történetünk főhősen Pet/ Petra. Mindössze tizenkét éves. Családjával egy mesés kastélyban élnek. Ők felelnek a világítótoronyért. Pet még kislányként hall egy mesét az apukájától ami egy titokzatos vízi szörnyről és négy lányról szól. A kislányt annyira magával ragadja a történet, úgy érzi egyszer majd az ő életében is fontos szerepe lesz a mesének. Majd gyorsan ugrunk pár évet egészen 1939 őszéig. Már itt az előszele a II. Világháborúnak. Mindenki fél, retteg az elkerülhetetlentől. Petra édesanyja Németországban született, így a család helyzete a háború kitörése után gyökeresen megváltozik. A család barátai elfordulnak tőluk és az édesanyját internálják csupán azért mert német származású. Így a család ketté szakad.

Ez a történet egy kicsi bátor lány története aki nem félt szembenézni az ő vízi szörnyével és így ő is a legenda részévé vált.

 

"Tudjátok, mit jelent a Petra név? Megmondhatom, ha nem tudjátok. Azt jelenti, kő. Szikla.
A Kőszikla Lánya lettem.
És a kő erős."

 

 

A történet nagyon hamar berántott.Már az első oldalak után kiderül a világítótorony legendája. Ez a misztikus szál szépen átszövi az egész történetet. Én úgy éreztem ezzel próbálja az írónő a történet súlyát enyhíteni.

Borzasztó dolog a háború. Egy kislány szemén keresztül látni ezt a sok borzalmat csak még szomorúbbá tett. Olvasni arról, hogy hogyan fordulnak ki egyik pillanatról a másikra emberek önmagukból végtelenül elkeserített. A szemünk előtt történik minden. Látjuk a jókból, hogyan lesznek rosszak és a rosszak végül is mindig is jók voltak...csak a körülmények változtak.

 

"Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket."

 

 Engem most is teljesen elvarázsolt Strange világa. Annyira vitt magával a hangulat. Gyönyörű történet a II.Világháború összes kegyetlenségével, de mégis annyi szeretettel és szépséggel átittatva, hogy sírás nélkül nem lehet kibírni.

A nagy csattanókra én már valószínűleg a korom miatt :) nagyon hamar rájöttem, de ez az élvezeti értékéből nem vont le semmit. Ugyan úgy izgultam a családért, Pet-ért végig. Maga Wyrm és Stonegate engem teljesen lenyűgözött. A végén jöttem csak rá, hogy ezek a helyek nem léteznek, de annyira képszerűen jól volt megírva a történet, hogy én is pontosan tudom hogy a pékséget az iskolát és minden egyéb helyet megtalálnék Stonegate-ban.

Ez volt a második könyvem Lucy Strange-tól. Nem tudom, hogy mikortól lehet rajongani egy íróért. Elég hozzá csupán két kötet? Mindenesetre nekem már a polcomon várakozik A kastély szelleme és alig várom, hogy olvassam. 

 

"Mindig is emlékezni fogok arra a reggelre. Akkor nem tudhattam, de ez lett az utolsó, igazán boldog emlékem arról, hogy mind a négyen együtt vagyunk. Olyan volt, mintha az elmúlt napok feszültsége és bizalmatlansága elröppent volna, és olyanok voltunk, mint mielőtt kitört volna a háború. Úgy szerettem volna, ha valaki lefényképezett volna minket – a papát, amint átkarolja Mutti vállát, Magset, ahogy nevetés közben mindent összemorzsál, a Kőszikla Lányait, ahogy őrszemekként veszik körül a kis családunkat, felettünk pedig a roppant tavaszi égboltot, mely olyan kék volt, akár egy léggömb, és majd szétrepesztette az előttünk álló nyár ígérete."

 

Al Ghaoui Hesna: Soha ne add fel

 

Al Ghaoui Hesna nevét az egész ország ismeri. Hiszen az elmúlt években több mint húsz országból, köztük a világ számos háborús övezetéből tudósította a Magyar Televízió hírműsorait.

Riportjaival számos díjat bezsebelt: kétszer Kamera Hungária díjat, 2011-ben Príma Primissima díját is elnyerte.

Én mélyen tisztelem az ő munkásságát. Félj Bátran! című könyve hatalmas kedvencem és bárkinek minden indoklás nélkül a kezébe nyomnám. Igen kötelező elolvasni!

Ha esetleg több dologra vagy kiviácsi, ajánlom a honlapját !

A Soha ne add fel! Már a második Holli történet. Az elsőt sajnos nem olvastam, de ezt a hiányosságom mindenképp pótolni fogom. 

A mese így is teljesen érthető, különálló kis történetet mesél el nekünk arról, hogyan legyünk bátrak, hogyan nézzünk szembe a félelmeiknek és kudarcainkkal. 

Hollinak kis segítőtársai is akad Mumum személyében. Mumus egy apró házi rém. Tegye fel a kezét akit gyerekkorába legalább egyszer nem riogattak azzal, hogy ha "rossz" lesz elviszi a Mumus. Mumus karakterének beemelése a történetben nyilván nagyon tudatos dolog volt Hesna részéről. Hiszen szinte az összes félelmünk a gyerekkori hibáinkból erednek. Talán ha gyerekként nem féltem volna a Mumustól, most felnőttként már nem is félnék semmitől:)

Nagyon jól van felépítve a könyv. A főhősünk egy táborban van épp. Ahol nagyon fél, idegenkedik az új gyerekektől, retteg hogy valamit elront , teljesen biztos benne, hogy kudarc élmény fogja érni. Na és itt jön a világ legcukibb Mumusa. A kislánnyal felismerteti az érzést / érzelmet majd a történetből kilépve a saját életéből kiemel egy példát és úgy magyarázza el Holinak, hogy a probléma valós, de mindig mindenre van megoldás. 

A sztori pici feladványokkal van megszakítva, ami óriási segítség lehet a gyerekeknek. Tetszik, hogy ezt a könyvet igen is használni kell. Megszólítja az olvasóját. 

Nem baj ha hibázunk! Idézünk fel egy alkalmat amikor hibáztunk, írjuk le. Hogy éreztük magunkat akkor? Mit tanultunk az adott szituációból? Hogyan oldanám meg most újra ugyan azt a dolgot, Mit csinálnék most mást ként?

A gyerekeinkkel együtt fejlődhetünk. Figyelhetjük a reakciójukat. Rengeteget tanulhatunk, és kaphatunk ettől a könyvtől.

"De azt is megtanultuk, hogy a hibáinkat vagy a hiányosságainkat be lehet ismerni.Meglepő módon ilyenkor nem szakad le az ég, és nem nyílik meg alattunk a föld."

"Ha viszont nem vállalunk kockázatot, hogyan jöhetnénk rá, hogy mi mindre vagyunk képesek?"

"Hidd el nekem: nincsenek bátor vagy gyáva emberek. Helyzetek vannak, amelyekben időnként képesek vagyunk megtenni dolgokat a félelmeink ellenére, máskor viszont nem. De mindig ott a lehetőség, hogy legközelebb máshogy reagálj."

Nagyon szép és jól illusztrált mese. A gyerekek is könnyen megérthetik az egyes rajzok segítségével, hogy mire is kell odafigyelniük.  A mesét az összes nehézség ellenére átszövi egy hihetetlen pozítív atmoszféra. 

Kedvenc részem a skatulyarendszerről szólt. Ezt még hangosan fel is olvastam. Mert ilyen volt az apja, anyja, mert ő fiú, mert lány, mert vidéki, mert....stb Mind ott vagyunk valamelyik skatulyába.

 

Lezárásként pedig nagyon jó ötleteket kapunk a pozitív, erőt adó gondolatokra. Melyekkel a gyerekeinket is sokkal jobban tudjuk összeönözni. 

A végén pedig a Hősök Tere Alapítvány add egy kis segédletet nekünk szülőknek, hogyan tudjuk jól használni a könyvet, illetve egy kis összefoglalót is olvashatunk arról mi is az a growth mindset ami egyébként átszövi az egész történetet.

1. Hibázni szabad!
2. Biztasd az erőfeszítésre!
3. Dicsérj jól!
4. Figyeld, hogy mit szól mások sikereihez!
5. Mit kerülj el?

 

Ha több dologra is kíváncsi vagy  az alapítvánnyal kapcsolatban itt olvashatsz róluk!

Gretchen Rubin: Boldogságterv

 

"Egy év története, amikor megpróbáltam reggelenként énekelni, rendet tartani a szekrényben, okosan vitatkozni, Arisztotelészt olvasni, és általában véve többet bolondozni"

...ugye milyen egyszerűnek hangzik, de mindannyian tudjuk, hogy ez mennyire nehéz.

A boldogságért igenis meg kell dolgozni, minden nap kell érte tennünk valamit. Nagyon kíváncsivá tett Gretchen Rubin, hogy ő mit tesz ezért minden nap. Sőt hogyan használ tudatosan egy évet az életéből, hogy boldog / boldogabb legyen.

Miután elolvastam azon túl, hogy az egész könyvet teleraktam jelölésekkel, két dolog fogalmazódott meg bennem.

1: Ez Gretchen boldogságterve...tehát nekem is írni kell egy sajátot.

2: Kell idő a könyvnek. Mivel én könyvtárból kölcsönöztem és nagyon szorított már a határidő, muszáj volt nagyon gyorsan olvasnom. Egy jótanács magamnak. A saját boldogságtervemhez több időt hadjak magamnak:)

 

Mielőtt nekivágnák a boldogság tervünknek, Gretchen utmutatását követve mi is elkészíthetjük saját Tizenkét parancsolatunkat! Én elkezdtem a sajátom és pár úgy éreztem az első pár pont nagyon közhelyesre sikeredett, mégis a betartásuk giga nehéz.

Nagyon szerettem az író nevezzük aranyköpéseknek:) Ezeknél én mindig hosszan , helyeslően bólogattam.

"Akkor sem tudod megváltoztatni a gyerekeid természetét, ha különórákra beszéled rá és íratod be őket."

 

Mivel Rubin egy évet szentelt a boldogságtervének, praktikus okokból minden hónapnak adott egy célt és csak arra fókuszált. Mennyivel egyszerűbb kis lépésekben haladni. Soha többé nem teszek Új évi fogadalmat:D !

Ha valami változást szeretnénk azt rendszerint magunkon kezdjük. Nem igazán a könyv miatt, de én is január óta lelkesen gyalogom. Mérem a megtett km. A gyaloglás rendkívül jól kitisztítja az ember fejét. Én mindenkinek ajánlom.

Rokoni kacatok, kinőtt ruhák, nektek még jó lesz kategória. Na ez volt az a rész ahol elkezdtem a férjemnek felolvasni a könyvből. Ő továbbra sem érti :)

 

"-Mindig azt mondták-mesélte-, hogy azt a fajta munkát önmagáért kell végezni az embernek. Ha másokért dolgozol, a végén azt akarod, hogy elismerjék, hálásak legyenek, és megjutalmazzanak érte. De ha önmagadért csinálod, semmi különöset nem vársz el az emberektől."

 

A következő számomra fontos pont: Szánj időt a feladatokra!

Én bevallom gyerekcipőbe járok ezen a téren. Mégis mikor?? De egészen jó kis tippeket ad. És totál megnyugtat a tudat, hogy nem csak én éreztem magam a világ legboldogabb emberének amikor végre lett egy lamináló gépünk. 

 

"A boldogságnak ezzel szemben szerintem négy szakasza van. Úgy sajtolhatjuk ki a legtöbbe boldogságot egy élményből, ha várunk rá, élvezzük a bekövetkezését, kimutatjuk a boldogságunkat és felidézzük a kellemes emlékeket."

 

Biztosan azért mert csak úgy daráltam a könyvet, szeptember hónaphoz érve már túl sok volt és egy kicsit el is untam. De a rengeteg gyakorlati tanács, a sok humor és a kudarcait is vállalva (az író és én is) azt mondhatom ez az egyik legjobb "életmód" könyv amit az utóbbi időben olvastam-

És mi mással is köszönhetnék el, mint Gretchen Rubintól származó kedvenc aranyköpésemmel:

 

 "A legjobb módszer, hogy boldoggá tegyük önmagunkat, ha másokat boldoggá teszünk.
A legjobb módszer, hogy boldoggá tegyünk másokat, ha önmagunkat boldoggá tesszük."

 

Szívesen :D

Kováts Laura Rozália: Belső tenger

 

Nem is olyan rég írtam már róla, hogy kinőttem a borító alapján választok könyvet korszakomból. 

Itt mégis ez történt. Miközben a gyerekek vállalgattak a könyvtárban, nekem megakadt a szemem Földi Andrea által tervezett borítón. Anélkül, hogy beleolvastam volna vagy a fülszöveget elolvastam volna haza jött velünk.

Kovács Laura Rozália neve nekem semmit nem mondott. Nem tudtam ki is lehet ő. De kíváncsivá tett, hogy egy lány akit Laurának hívnak miért írja azt hogy Rozi igaz története.

Itthon aztán minden a helyére került. azt kell mondanom a legjobbkor talált meg a könyv.

Fülszöveg:

Rozi koraszülött babaként jött a világra, és egy fertőzés utóhatásaként vízfejűséget diagnosztizáltak nála, így születése óta beültetett sönttel éli a mindennapjait. Már kicsi babaként meg kellett tanulnia, hogyan küzdjön az életéért, illetve együtt kellett élnie a tudattal, hogy a többi gyerek számára szinte észrevétlenül elsajátított képességek – mint járni, ülni, később írni vagy számolni – neki komoly kihívást jelentenek és speciális fejlesztéseket kívánnak. Az elmúlt huszonkét évben többször felmerült benne a kérdés: miért pont velem, miért így történtek a dolgok? Rozi különleges életútja egy koránál érettebb gondolkodású, önmagáért és másokért is kiállni képes fiatal nő megszületését tette lehetővé, aki már képes arra, hogy hálával gondoljon arra, amiért a sors annyi remek segítőt adott neki és a családjának.
Szülei ismert emberek – Kováts Adél színésznő és Kováts Tibor balettművész –, akik a történetükkel példát is mutatnak másoknak. Édesanyja természetes kötelességének tartotta, hogy támogassa a Bátor Tábor, az UNICEF és a Bethesda Kórház Alapítvány munkáját, most pedig a lánya, Rozi kér szót. Őszinte könyvéből megtudhatjuk, hogyan ismerte meg és dolgozta fel küzdelmes babakora történetét, milyen speciális órákra volt szüksége a felzárkózáshoz, hogyan határozta meg a betegsége a kamaszkori lázadásait, és hogyan jutott el a mostani elfogadó és alkotó önmagáig. Rozi saját történetén keresztül azt üzeni minden hasonló helyzetben lévő családnak: nem vagytok egyedül. A kötet végén a szövegértésben akadályozott számára úgynevezett KÉK összefoglaló található, aminek segítségével ők is megismerhetik Rozi példamutató hozzáállását és egyedi történetét.

 

 

Rozi történetét olvasva az jutott eszembe, az élet valóban egy csoda. Hiszen amikor már azt érezzük..oké ennyi volt innen nem tudunk tovább lépni, fejlődni, valami mégis mindig történik, tovább lépünk, fejlődünk. 

Ez a történet egy kislány / egy lány története, küzdésről, fájdalomról, elfogadásról, szerelemről az életről. Én végig azt éreztem, hogy ez nem is egy "igazi" könyv, hanem Rozi naplója. 

Az első fejezet címe: A víz mozgása

Mindannyiunk élete a víz, de mindenkinek másképp. Én azelőtt soha nem gondolkodtam még ezen. Milyen lehet úgy élni, hogy a víz mozgása egyszerre börtön és szabadság? Főszereplőknek  hydrocephalus vagy más néven  vízfejűség nevű betegsége miatt teljesen más a viszonya a vízzel. A kötet első kis szösszenetében erről ír és szerintem ez lett a legütősebb rész is.

Ez nem egy szakkönyv és bár Rozi mindenkinek írta én mégis a nagyon egyszerű nyelvezete miatt inkább tiniknek ajánlanám. Bár nekem felnőttként is nagyon tetszett, de el kellett engednem azt, hogy ez nem egy szakkönyv. Nem tudunk meg túl sok mindent a betegségéről, a kezelésekről, inkább csak be be pillanthatunk egy picit az életébe, a múltjába , a gondolataiba.

Volt több rész is ami engem nagyon elgondolkodtatott. Amikor arról mesél, hogy ugyan járhatott volna integráló intézménybe...de tudjuk nem kell folytatnom. Végül egy kis létszámú olyan "integráló" / szegregáló osztályba került ahol minden gyereknek volt valami problémája ( ADHD, autizmus, pszichés betegség, down szindróma) és arról meélt, hogy ez mennyire nehéz volt és mindenkit nyomasztott. Gyerekként is azt érezte, hogy néha olyan jó lenne egy "normál" gyerek mellett ülni. Úgy érezte, hogy húzó erő lenne számára. Érdekes volt ezt így olvasni. Hiszen én ezt szülőként tökéletesen tudom, de most már azt is tudom, hogy a gyerekeini is így gondolják és érzik.

A fejezeteket megszakítják Rozi számára fontos emberek, amolyan köszönő leveleikkel. Nekem ezek a levelek zavaróak voltak. Túl személyesek. Nem éreztem helyüket a történetben. Jobb lett volna ha ezek az emberek: fejlesztő pedagógusok, osztályfőnökök talán inkább a saját módszereikről írnak, hol találhatjuk meg ezeket a remek pedagógusokat. Így lett volna a történetnek egy kicsit informatív, tudományosabb összefoglalója. Amit a gyerekek szerintem ugyan olyan, jól megértenének.

 

 

A könyv lezárása viszont zseniális. Ugyanis tartalmaz egy kék összefoglalót. Ez egy könnyen érthető kommunikációval készült összegzést. amelyet a szövegértésben akadályozottak is könnyen megérthetnek.

És hát anyaként nem tudok elmenni szó nélkül az Előszó mellett, amelyet Rozi édesanyja Kováts Adél írt. Talán nincs még egy könyv aminek az előszavát ennyiszer elolvastam volna. 

Szeretném veletek is megosztani, hogy ő mit tanult a saját lányától az elmúlt huszonegy év alatt:

 

"A lányom segítségével megtapasztalt legnagyobb tanítás, hogy el tudom, fogadni, a gondviselés sokszor éppen a legkilátástalanabb helyzetekben nyilvánul meg. Ilyenkor megéljük a tehetetlenségünket, miáltal az elengedést tanuljuk. Megértjük, hogy a cselekvő szabadságunk addig terjed, hogy figyeljünk és ott legyünk, amikor szükség van ránk. A hozzánk legközelebb álló, leginkább tőlünk függő embernek is van saját élete, sorsa, amihez nincs hozzáférésünk, amibe ő dönt. Mi csak legyünk jelen a pillanatban, legyünk a kinyújtott kéz, amit el tud érni."

 

Végezetül pedig egy számomra kedves interjúk olvashattok itt amit Rozival készítettek.

 

Viszlát február!

 Végre itt a tavasz...Bár a tegnapi nap még igen szeszélyes volt az időjárás nálunk. Azért szépen lassan végre itt a jó idő. A kertecskénkben is kibújtak az első nárciszok, a fúk már nyüstölik az apjukat a homokozó miatt és az összes kerti játék már előkerült. Na én ezekből a dolgokból tudom, hogy itt a tavasz.

Örülünk, hogy már világos van mikor reggel indulunk és viszonylag sokáig van már világos. Nagyokat tudunk sétálni. Ezt a kora tavaszi időjárást kedveljük. 

Jó volt persze a február is. Sok szép kihívást, feladatot, örömöt tartogatott nekünk. De mi már annyira vártuk a napsugarat. És talán ebben a szomorú időben ez egy kis reményt ad nekünk.

Olvasás:

Február olvasás szempontjából is igazán klassz hónap volt. Szépen lassan kezdek visszazökken. Néhány nap volt csupán amikor nem marad már idő az olvasásra, de mivel minden nap olvasok a fiuknak mesét vagy magamnak egy verset, így olyan ez mintha minden nap olvastam volna:D

A könyvtárba én továbbra is csak csomagot állítok össze és berohanok érte, mert a fiúk azonnal a  gyerekkönyvtárba szeretnének menni:) na jó nem panaszkodom

Ebben a hónapban kipipáltam a legrosszabb olvasás élményeim ebben az évben kategóriát. Remélem több nem is lesz már. Sajnos sem az Elvesztett múlt sem pedig Az órák nem hozta a várt élményt.

Viszont végre olvastam Bauer Barbarától nem is értem eddig miért nem. Szinte az összes könyvét felraktam a várólistámra. Nagyon tetszett a stílusa. Februárban végre megtalált egy igazán jó krimi. Ez is lett a hónap kedvenc könyve.

Márciusra is elkészítettem a tervlistám:) Gyakorlatilag az esélytelenek nyugalmával vágok bene. 14 könyvet sikerült kiválasztanom. Jó lenne mondjuk a felét teljesíteni és én akkor már boldog lennék. 

 

Család:

A havi zárásnál nálam elengedhetetlen, hogy a számomra legfontosabbakról ne írjak egy kicsit.

Megvolt az ovis farsang. Ami idén számunkra igazi csoda. Bence soha nem öltözött be. Mindig azt mondta, ha megkérdezték minek öltözött, hogy ő "Bencének" szeret öltözködni. Idén valami csoda folytán egyedül választott jelmezt, ráadásul egy olyat amihez maszk is tartozik. pedig az arcán soha semmit nem viszel el. Olyan büszke vagyok rá, hogy ezt megcsinálta. Talán egy óráig bőgtem ezért a fürdőszobába, de ami másnak természetes, nekünk egy giga óriási lépés most. Végtelen boldogsággal tölt el ez a fotó. mert ez egy olyan dolog számunkra, amelyről azt hittük soha nem lesz képes.

Hosszabb kihagyás után eljutottunk egy kis kirándulásra is. Törökbálinton a meseerdőt barangoltuk be és nekem is volt alkalmam egy kicsit elszökni itthonról és egy városi séta alkalmával egy csodás csajos programba vehettem rész.

Felvettem egy új szokást. Elkezdtem sétálni. Nem titkolt vágyam, hogy szeretnék fogyni. Nos a séta ehhez még önmagában nem segített hozzá, de a fejemet olyan jól kiszellőzteti. Nekem ennél jobb pszichológus jelenleg nem is kell. 56 km sikerült a hónaban, amire én nagyon büszke vagyok és jól meg is veregettem a vállam:D

Nagyon jó volt a tél utolsó időszaka. Örülünk most a napsütésnek és kíváncsian várjuk mit tartogat nekünk március.