Karl Ove Knausgård: Ősz

A tavalyi évben állandóan szembe jött velem Karl Ove Knausgård neve. Én azok közé tartozom akik nem olvastak tőle még semmit. A Harcom sorozatát túl nagy falatnak éreztem ezért az Ősszel kezdtem. Azon túl, hogy az ősz a kedvenc évszakom és kedvelem a skandináv irodalmat semmilyen elvárásom nem volt a könyvvel.

Engem teljesen elvarázsolt már a fülszöveg is. Hiszen születendő kislányának írja a könyvet. Neki szeretné bemutatni az életet, teljesen átlagos hétköznapi dolgokon keresztül.

Most így napokkal az olvasás után is azt érzem, hogy ezt a könyvet nekem írták. Újra bizonyságot kaptunk, hogy a legszebb dolgok mind itt vannak az orrunk előtt. Ideje hát észrevennünk.

"Meg akarom neked mutatni a világunkat, olyannak, amilyen: az ajtót, a padlót, a vízcsapot és a mosogatót, a falhoz támasztott kerti széket, az ablak alatt, a napot, a vizet, a fákat. Te majd a magad módján fogod látni, saját tapasztalatokat szerzel, és a saját életedet fogod élni, ezért természetesen magam miatt teszem: megmutatom neked a világot, te pici emberke, és ezért lesz érdemes élnem."

 

Az Évszakok szorzat első kötetében az ősz olyan hétköznapi dolgait, tárgyait mutatja be, melyeket mindannyian ismerünk. De vajon szántunk már valaha öt percet arra, hogy egy alma, villám, autók, kéményeken akár egy percnél is tovább gondoljunk?

A könyv szerkezeten nagyon jól felépített. Mind három őszi hónap egy levéllel kezdődik. Már a levelek olvasás közben is megfogalmazódik az emberben, hogy mennyire várja és kimondhatatlanul szereti ezt a kislányt. Aztán 20-20 szösszenetet, életbölcsességet olvashatunk. Én mindegyik után adtam magamnak négy öt percet és átgondoltam, hogy számomra az az adott dolog mit jelent. Érdekes utazás volt. A hónap "borítókat" pedig Vanessa Baird illusztrálta így vált számomra teljesen egységessé.

A sorozatokkal mindig hadilábon állok. Nem szeretem őket. Ritkán van az az érzésem, hogy most azonnal kell a folytatás. Ez most ilyen. Ez a történet ajándék volt a lelkemnek.

Néhány gondolat:

Templom

"Ha már senki nem keresi az isteni valóságot, ha üresek a templomok, az azt jelenti, hogy már nincs rá szükség. és ha nincs rá szükség, azt jelenti, hogy, hogy elérkezett a mennyek országa. Már nincs mi után vágyódni, hacsak nem a vágyódás után, és az innen látszó üres templomok ezt szimbolizálják."

Villám

"Víz és levegő, eső és felhők mindig is léteztek, de annyira az élet részévé váltak, hogy időtlen voltuk miatt nem gondolunk rájuk, nem keltenek bennünk érzéseket, ellentétben a villámmal és a mennydörgéssel, amelyek csak néha törnek ránk, rövid szakaszokban, és egyszerre ismerősök és idegenek, olyan ismerősök és olyan idegenek, amilyenek mi vagyunk magunknak, és amilyen a minket körülvevő világ a számunkra."

Fájdalom

"Mások fájdalma mindig idegen marad számunkra.Ez azt jelenti, hogy a fájdalmával mindenki egyedül van."

Lucy Strange: A világítótorony legendája

A múlt hónapban olvastam Strange-től A Fülemüleerdő titkát, ami teljesen elvarázsolt. A mano könyvek 10+ korosztályt jelöl meg célközönségnek, de szerintem nincs felső korhatár. Az biztos, hogy engem ez a könyv újra visszarepített a gyerekkoromba. Mindig is rajongtam a klasszikus lányregényekért és végre Lucy Strange megadja nekem ezt az örömöt. Ráadásul a történetet is az egyik kedvenc időszakomba helyezi. Így az én feladatom csak annyi volt, hogy hátra dőljek és elmerüljek ebben a szomorú, de mégis csodálatos világban.

Az oldalborítóból a végén az is kiderül (ezt az előző könyvnél nem vettem észre) , hogy Strange sok mindennel foglalkozott már többek között volt színész, mesélő, de jelenleg tanár egy középiskolában. Azoknak a gyerekeknek piszok nagy mázlijuk van. 

 

"Az az egyik legrettenetesebb dolog a háborúban, hogy egy pillanatra sem áll le azért, hogy az ember végre lélegzethez jusson. Nincs idő a gyászra. Csak zakatol tovább, mint valami irtózatos halálosztó."

 

A történetről: 

Történetünk főhősen Pet/ Petra. Mindössze tizenkét éves. Családjával egy mesés kastélyban élnek. Ők felelnek a világítótoronyért. Pet még kislányként hall egy mesét az apukájától ami egy titokzatos vízi szörnyről és négy lányról szól. A kislányt annyira magával ragadja a történet, úgy érzi egyszer majd az ő életében is fontos szerepe lesz a mesének. Majd gyorsan ugrunk pár évet egészen 1939 őszéig. Már itt az előszele a II. Világháborúnak. Mindenki fél, retteg az elkerülhetetlentől. Petra édesanyja Németországban született, így a család helyzete a háború kitörése után gyökeresen megváltozik. A család barátai elfordulnak tőluk és az édesanyját internálják csupán azért mert német származású. Így a család ketté szakad.

Ez a történet egy kicsi bátor lány története aki nem félt szembenézni az ő vízi szörnyével és így ő is a legenda részévé vált.

 

"Tudjátok, mit jelent a Petra név? Megmondhatom, ha nem tudjátok. Azt jelenti, kő. Szikla.
A Kőszikla Lánya lettem.
És a kő erős."

 

 

A történet nagyon hamar berántott.Már az első oldalak után kiderül a világítótorony legendája. Ez a misztikus szál szépen átszövi az egész történetet. Én úgy éreztem ezzel próbálja az írónő a történet súlyát enyhíteni.

Borzasztó dolog a háború. Egy kislány szemén keresztül látni ezt a sok borzalmat csak még szomorúbbá tett. Olvasni arról, hogy hogyan fordulnak ki egyik pillanatról a másikra emberek önmagukból végtelenül elkeserített. A szemünk előtt történik minden. Látjuk a jókból, hogyan lesznek rosszak és a rosszak végül is mindig is jók voltak...csak a körülmények változtak.

 

"Mindannyiunk életében vannak pillanatok, melyeket egész életünkben bánni fogunk. Elképzelésünk sincs, mit tesz velünk a félelem, míg csak a hatalmába nem kerít bennünket."

 

 Engem most is teljesen elvarázsolt Strange világa. Annyira vitt magával a hangulat. Gyönyörű történet a II.Világháború összes kegyetlenségével, de mégis annyi szeretettel és szépséggel átittatva, hogy sírás nélkül nem lehet kibírni.

A nagy csattanókra én már valószínűleg a korom miatt :) nagyon hamar rájöttem, de ez az élvezeti értékéből nem vont le semmit. Ugyan úgy izgultam a családért, Pet-ért végig. Maga Wyrm és Stonegate engem teljesen lenyűgözött. A végén jöttem csak rá, hogy ezek a helyek nem léteznek, de annyira képszerűen jól volt megírva a történet, hogy én is pontosan tudom hogy a pékséget az iskolát és minden egyéb helyet megtalálnék Stonegate-ban.

Ez volt a második könyvem Lucy Strange-tól. Nem tudom, hogy mikortól lehet rajongani egy íróért. Elég hozzá csupán két kötet? Mindenesetre nekem már a polcomon várakozik A kastély szelleme és alig várom, hogy olvassam. 

 

"Mindig is emlékezni fogok arra a reggelre. Akkor nem tudhattam, de ez lett az utolsó, igazán boldog emlékem arról, hogy mind a négyen együtt vagyunk. Olyan volt, mintha az elmúlt napok feszültsége és bizalmatlansága elröppent volna, és olyanok voltunk, mint mielőtt kitört volna a háború. Úgy szerettem volna, ha valaki lefényképezett volna minket – a papát, amint átkarolja Mutti vállát, Magset, ahogy nevetés közben mindent összemorzsál, a Kőszikla Lányait, ahogy őrszemekként veszik körül a kis családunkat, felettünk pedig a roppant tavaszi égboltot, mely olyan kék volt, akár egy léggömb, és majd szétrepesztette az előttünk álló nyár ígérete."